2011. szeptember 27., kedd

The BEAUTIEST industrial songs Top 5

I stay objective.
(öhm objective.. sowas gibt's nicht, kann man nur intersubjective sein, aber keine philosophy..)
Also jetz ist egal wer ist süsser oder schöner XD oder wem mag ich persönlich (khm und wem nicht...) und sowas.
Es spielt auch  keine rolle welche ist mehr professionelle. (das kommt spater)



5:
Interlace- Track Two


Interlace page


4:
Kirlian Camera- I Am The Light


Kirlian Camera page



3:
Stereomotion- Anthem


Stereomotion page



2:
X-Fusion- Dead End


Fuzzy page
(if you are a lame, I tell you He makes the Noisuf-X too..)





1:

WYNARDTAGE- HURRICANE AGE


recall the years
the easier days
the strenght and the power
the hurricane age

whatever we lives for
would stay in our hearts
dreaming of true men
not sliding apart

it´s all about urge
it´s all we create
it´s all about living
the hurricane age
it´s all of outstanding
it´s all for that page
the meaning of friendship
the hurricane age

Wynardtage page

Kai kriegt kekse! XDDDD


2011. szeptember 5., hétfő

Novellarészlet: Lélektáncok- Pocsolya


Inkább mégsem érdekel, meg most látom, hogy a kapu zárva. Engem ide nem várnak. Továbbmegyek, egy nyitott ajtó csak akad, ha nem is nekem hagyták úgy, akkor valamelyik esőben kinnrekedtnek.
Kevés fa él meg itt, a néhány méternyi szabadon felejtett, összetaposott földdarabon, azt a néhányat most jobbra-balra hajlítgatja a szél.
A lámpák felkapcsolódnak. Olyan más ma a fény. Beleemelem egy kis sugárba a kezem, nem melegít. Narancssárgás a színe, mint az igazi Fénynek, de nem melegít és nem is világos, talán csak egy kis foltban. Az elsuhanó autók reflektora is erőtlenül vibrál, az út szélét el sem éri.
Ma haldoklik a Fény.
Zavarni szokott, ha a cipőm sarka kopog a kövön, most kihegyezett füllel hallgatom. Kipp kopp- dobálják egymásnak az apró dallamot a falak. Ez nem az én cipőm hangja, le is pillantok rá.
Pedig az.
Mellettem a kocsik kíméletlenül elgázolják az úton összegyűlt vizet, a cseppek surrogó visítással száguldanak el a járda irányába. Kezeimet a fejemhez kapom. Nem akarok ilyen hangot hallani! Ma fáj a hang.
A keskeny fatörzsek nyikorgással jelzik, hogy erősödött a szél. Leveleik összecsapódnak, mintha papírlapok lennének. Ezekre a lapokra van írva minden, amit megélt a lakótelep, minden igazság. A fák az igazat rajzolják magukra, csak meg kell tanulni elolvasni.
Néhány ember közeledik. Gyorsan elsétálok másfelé. Fázni kezdtem.
Kicsit nehéz már a hátizsákom, súlyos szavak, márvány ígéretek vannak benne. Kevés, de mind ólomsúlyú és gyönyörű emlék. Akitől kaptam, rég messze jár. Könnyű szatyorral rohan valahol egy lépcsőn.
Az a kék madárcsapat megint itt van. Figyelnek.
Leszálltak egy szemetes konténerre, és úgy őrzik, mintha kincset rejtene. Sosem bántottak, mégsem szeretem őket. Néha követnek. 
 (...)
Látta, hogy üres tekintettel bámulom a sötétséget minden éjszaka, látta, hogy véres körmökkel kaparom a falat, látta, hogy lehajtott fejjel járok az emberek közt. Tud a táskámról…
Fel kell másznom azért a falevélért.
A pocsolyában látom, újra itt repkednek a Varjak.

(....)
Rádmosolygok. Szép vagy ebben a földig érő fekete kabátban. Te is fázol? Miért nem szólsz valamit?
Mintha nem is látnád, hogy látlak.
Nagyon magas vagy… jó tudom, mert én most előtted térdelek, de ha felállnék, akkor is pici lennék melletted.
Nem tudom, miért jöttél… Örülök neked!

(...)
Lassan elmegyek. Nem Haza, csak oda, ahol most lakom, és alszom egy picit.
Te is szomorúnak tűnsz, gyere velem és vigyázz rám, mert nagyon egyedül vagyok és szoktam sírni.
De figyelj, leszednéd nekem azt a falevelet, amelyik legfelül van?




2011. szeptember 2., péntek

Az élet súlya

Akkor érzed csak meg, hogy miről is szól az élet, amikor felelned kell a meg nem tett dolgaidért.
Nem a hülyeségeidért, nem a sértésekért, és a félrecsúszásokért, hanem azért amit elszalasztottál.
(szerintem ki kell írjam mert 2x sem mondom pár szerencsétlen félreérti: nem arról beszélek kit akartál megdugni és nem dugtad meg)



Amikor mindenki azt mondta, hogy beszéljek apukámmal, csak a kifogásokat kerestem. Hát de hogyan. Hát de miért én.
Most már itt az eredménye, és ezt nem lehet feldolgozni sehogy.

Miért nincs restart gomb az életen, miért csak delete van? Miért nem lehet visszapörgetni legalább kicsit?
Az előző 7 évben tett dolgaim közül majdnem mindent eltörölnék.
Azt hittem nincs annál nagyobb büntetés, hogy Süsse-t elküldtem a saját hülyeségem miatt . De lett.
Már csak annyit tehetek, hogy vagy meghalok, vagy együtt élek ezekkel a dolgokkal és nem követem el őket többet.
Legyetek mindig észnél. Azért nincs restart mert csak a most van. A mostban kell meggondolnod kinek mit mondasz mit nem, mit teszel meg és mit nem.
Elég egy rossz szó, vagy egy ki nem mondott szó ahhoz, hogy az egész életed tönkretedd. Élni felelősség. Ez az amit a mostani 20 év körüliek még annyira sem értenek meg mint én.

Ha jönne egy tündér és visszaküldene 7-évvel.. nem, inkább csak öt...
Először is beszélnék apukámmal arról amiről nem beszéltem, más dolgokat sem halogatnék amiket elhalogattam.
És minden férfit kihagynék aki volt. Bocsesz, de komolyan mindenkit, még Süsset is, bár őt más megfontolásból. Többit azért mert időpazarlás volt, őt nem azért, de akkor is kihagynám.


Szedjétek össze magatokat emberek, legyetek mindenben 100 %-osan ott ami fontos nektek. Mert most még nem hiszitek el. Most még azt hiszitek buli, most még happy. De egyszer számon kérnek mindent.
Mindent.




(Ezt a képet azt hiszem csak Amanda értené meg)




Az alább következőket a régi blogból ollóztam ki mert eszembe jutott róla valami.
A túl személyes részeket törölve bemásolom.
A címe Elpusztíthatatlanok volt.


Tegnap este láttam azt az aranyos kis szitakötő szerű bogarat a pókhálóba akadni.  Egyenesen belerepült mint egy öngyilkos. Az én szemem láttára, aki annyira irózik a haláltól, hogy úgy tesz mintha nem létezne.
Eszembe jutott róla az amikor Stuttgartban elveszett a gyűrű amit a mamámtól kaptam. Egyszer csak már nem volt az ujjamon. Pont úgy mint ahogy a mamám is eltűnt egyszer csak. Aznap el kellett oda mennem, de azóta, négy éve nem tettem be a lábam a temetőbe. Várom, hogy visszajöjjön, mint ahogy kisgyerek koromban is évekig vártam, hogy hazajöjjön a Kormi kutyus az erdőből. Aztán egyszer valaki azt mondta, már rég meghalt. Tessék?
Szóval elveszett valahol Stuttgart közepén az a gyűrű.

Egy kezemen meg tudom számolni hányszor látott engem valaki kiborulva, de ez a nap azon kevesek közé tartozik amikor nem sikerült a négy fal közt lebonyolítanom. Vagyis fal az volt, meg hangos bőgés, meg vagy tíz, akkor még közepes mértékben idegennek mondható ember. Persze mindenki, az én gyűrűmet kereste, és pont az az ember jött be utánam a szobába akiről azt gondoltam, igen nagymértékű antipátiát táplál irántam, de ha tévedek akkor legeslegjobb esetben meg nem vesz tudomást a létezésemről. Szipogva, és szétkönnyezett ruhával, arccal kellett rájöjjek, hogy itt bizony engem mindenki szeret, csak nem mindenkinek szokása jópofizni, és azért mert valaki nem borul térdre előttem, még nem kell azt gondoljam, hogy ignorál.
Próbálok tanulni a szituációkból. Azt hiszem.
(...)
Lehet, hogy létezik mégis halál. Csak nem mindenkinek.
Elképedve néztem ahogy belerepült a hálóba. Miért tette?
A szép zöld, legyezőszerű szárnyai nem mozdultak többet. Biztos élt, csak nem akart vergődni. Furcsa érzés volt. Először egy ceruzát akartam fogni, hogy kiszabadítsam, de... nem tudom megmagyarázni miért, nem tettem. Vártam.
Amikor az az undorító vékony lábú pók rámászott, felkaptam egy üveg parfümöt és rájuk fújtam. Mindkettőjükre.

A pók most is ott pöffeszkedig a hálóban. Ő nem halt meg.
Azon gondolkodom, tartsam észben, hogy kívülálló vagyok ebben a rendszerben és hagyjam győzni, vagy ne érdekeljen, semmi közöm az egész világához és eltapossam.