2011. szeptember 5., hétfő

Novellarészlet: Lélektáncok- Pocsolya


Inkább mégsem érdekel, meg most látom, hogy a kapu zárva. Engem ide nem várnak. Továbbmegyek, egy nyitott ajtó csak akad, ha nem is nekem hagyták úgy, akkor valamelyik esőben kinnrekedtnek.
Kevés fa él meg itt, a néhány méternyi szabadon felejtett, összetaposott földdarabon, azt a néhányat most jobbra-balra hajlítgatja a szél.
A lámpák felkapcsolódnak. Olyan más ma a fény. Beleemelem egy kis sugárba a kezem, nem melegít. Narancssárgás a színe, mint az igazi Fénynek, de nem melegít és nem is világos, talán csak egy kis foltban. Az elsuhanó autók reflektora is erőtlenül vibrál, az út szélét el sem éri.
Ma haldoklik a Fény.
Zavarni szokott, ha a cipőm sarka kopog a kövön, most kihegyezett füllel hallgatom. Kipp kopp- dobálják egymásnak az apró dallamot a falak. Ez nem az én cipőm hangja, le is pillantok rá.
Pedig az.
Mellettem a kocsik kíméletlenül elgázolják az úton összegyűlt vizet, a cseppek surrogó visítással száguldanak el a járda irányába. Kezeimet a fejemhez kapom. Nem akarok ilyen hangot hallani! Ma fáj a hang.
A keskeny fatörzsek nyikorgással jelzik, hogy erősödött a szél. Leveleik összecsapódnak, mintha papírlapok lennének. Ezekre a lapokra van írva minden, amit megélt a lakótelep, minden igazság. A fák az igazat rajzolják magukra, csak meg kell tanulni elolvasni.
Néhány ember közeledik. Gyorsan elsétálok másfelé. Fázni kezdtem.
Kicsit nehéz már a hátizsákom, súlyos szavak, márvány ígéretek vannak benne. Kevés, de mind ólomsúlyú és gyönyörű emlék. Akitől kaptam, rég messze jár. Könnyű szatyorral rohan valahol egy lépcsőn.
Az a kék madárcsapat megint itt van. Figyelnek.
Leszálltak egy szemetes konténerre, és úgy őrzik, mintha kincset rejtene. Sosem bántottak, mégsem szeretem őket. Néha követnek. 
 (...)
Látta, hogy üres tekintettel bámulom a sötétséget minden éjszaka, látta, hogy véres körmökkel kaparom a falat, látta, hogy lehajtott fejjel járok az emberek közt. Tud a táskámról…
Fel kell másznom azért a falevélért.
A pocsolyában látom, újra itt repkednek a Varjak.

(....)
Rádmosolygok. Szép vagy ebben a földig érő fekete kabátban. Te is fázol? Miért nem szólsz valamit?
Mintha nem is látnád, hogy látlak.
Nagyon magas vagy… jó tudom, mert én most előtted térdelek, de ha felállnék, akkor is pici lennék melletted.
Nem tudom, miért jöttél… Örülök neked!

(...)
Lassan elmegyek. Nem Haza, csak oda, ahol most lakom, és alszom egy picit.
Te is szomorúnak tűnsz, gyere velem és vigyázz rám, mert nagyon egyedül vagyok és szoktam sírni.
De figyelj, leszednéd nekem azt a falevelet, amelyik legfelül van?




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése