Akkor érzed csak meg, hogy miről is szól az élet, amikor felelned kell a meg nem tett dolgaidért.
Nem a hülyeségeidért, nem a sértésekért, és a félrecsúszásokért, hanem azért amit elszalasztottál.
(szerintem ki kell írjam mert 2x sem mondom pár szerencsétlen félreérti: nem arról beszélek kit akartál megdugni és nem dugtad meg)
Amikor mindenki azt mondta, hogy beszéljek apukámmal, csak a kifogásokat kerestem. Hát de hogyan. Hát de miért én.
Most már itt az eredménye, és ezt nem lehet feldolgozni sehogy.
Miért nincs restart gomb az életen, miért csak delete van? Miért nem lehet visszapörgetni legalább kicsit?
Az előző 7 évben tett dolgaim közül majdnem mindent eltörölnék.
Azt hittem nincs annál nagyobb büntetés, hogy Süsse-t elküldtem a saját hülyeségem miatt . De lett.
Már csak annyit tehetek, hogy vagy meghalok, vagy együtt élek ezekkel a dolgokkal és nem követem el őket többet.
Legyetek mindig észnél. Azért nincs restart mert csak a most van. A mostban kell meggondolnod kinek mit mondasz mit nem, mit teszel meg és mit nem.
Elég egy rossz szó, vagy egy ki nem mondott szó ahhoz, hogy az egész életed tönkretedd. Élni felelősség. Ez az amit a mostani 20 év körüliek még annyira sem értenek meg mint én.
Ha jönne egy tündér és visszaküldene 7-évvel.. nem, inkább csak öt...
Először is beszélnék apukámmal arról amiről nem beszéltem, más dolgokat sem halogatnék amiket elhalogattam.
És minden férfit kihagynék aki volt. Bocsesz, de komolyan mindenkit, még Süsset is, bár őt más megfontolásból. Többit azért mert időpazarlás volt, őt nem azért, de akkor is kihagynám.
Szedjétek össze magatokat emberek, legyetek mindenben 100 %-osan ott ami fontos nektek. Mert most még nem hiszitek el. Most még azt hiszitek buli, most még happy. De egyszer számon kérnek mindent.
Mindent.
(Ezt a képet azt hiszem csak Amanda értené meg)
Az alább következőket a régi blogból ollóztam ki mert eszembe jutott róla valami.
A túl személyes részeket törölve bemásolom.
A címe Elpusztíthatatlanok volt.
Tegnap este láttam azt az aranyos kis szitakötő szerű bogarat a pókhálóba akadni. Egyenesen belerepült mint egy öngyilkos. Az én szemem láttára, aki annyira irózik a haláltól, hogy úgy tesz mintha nem létezne.
Eszembe jutott róla az amikor Stuttgartban elveszett a gyűrű amit a mamámtól kaptam. Egyszer csak már nem volt az ujjamon. Pont úgy mint ahogy a mamám is eltűnt egyszer csak. Aznap el kellett oda mennem, de azóta, négy éve nem tettem be a lábam a temetőbe. Várom, hogy visszajöjjön, mint ahogy kisgyerek koromban is évekig vártam, hogy hazajöjjön a Kormi kutyus az erdőből. Aztán egyszer valaki azt mondta, már rég meghalt. Tessék?
Szóval elveszett valahol Stuttgart közepén az a gyűrű.
Egy kezemen meg tudom számolni hányszor látott engem valaki kiborulva, de ez a nap azon kevesek közé tartozik amikor nem sikerült a négy fal közt lebonyolítanom. Vagyis fal az volt, meg hangos bőgés, meg vagy tíz, akkor még közepes mértékben idegennek mondható ember. Persze mindenki, az én gyűrűmet kereste, és pont az az ember jött be utánam a szobába akiről azt gondoltam, igen nagymértékű antipátiát táplál irántam, de ha tévedek akkor legeslegjobb esetben meg nem vesz tudomást a létezésemről. Szipogva, és szétkönnyezett ruhával, arccal kellett rájöjjek, hogy itt bizony engem mindenki szeret, csak nem mindenkinek szokása jópofizni, és azért mert valaki nem borul térdre előttem, még nem kell azt gondoljam, hogy ignorál.
Próbálok tanulni a szituációkból. Azt hiszem.
(...)
Lehet, hogy létezik mégis halál. Csak nem mindenkinek.
Elképedve néztem ahogy belerepült a hálóba. Miért tette?
A szép zöld, legyezőszerű szárnyai nem mozdultak többet. Biztos élt, csak nem akart vergődni. Furcsa érzés volt. Először egy ceruzát akartam fogni, hogy kiszabadítsam, de... nem tudom megmagyarázni miért, nem tettem. Vártam.
Amikor az az undorító vékony lábú pók rámászott, felkaptam egy üveg parfümöt és rájuk fújtam. Mindkettőjükre.
A pók most is ott pöffeszkedig a hálóban. Ő nem halt meg.
Azon gondolkodom, tartsam észben, hogy kívülálló vagyok ebben a rendszerben és hagyjam győzni, vagy ne érdekeljen, semmi közöm az egész világához és eltapossam.
Nem a hülyeségeidért, nem a sértésekért, és a félrecsúszásokért, hanem azért amit elszalasztottál.
(szerintem ki kell írjam mert 2x sem mondom pár szerencsétlen félreérti: nem arról beszélek kit akartál megdugni és nem dugtad meg)
Amikor mindenki azt mondta, hogy beszéljek apukámmal, csak a kifogásokat kerestem. Hát de hogyan. Hát de miért én.
Most már itt az eredménye, és ezt nem lehet feldolgozni sehogy.
Miért nincs restart gomb az életen, miért csak delete van? Miért nem lehet visszapörgetni legalább kicsit?
Az előző 7 évben tett dolgaim közül majdnem mindent eltörölnék.
Azt hittem nincs annál nagyobb büntetés, hogy Süsse-t elküldtem a saját hülyeségem miatt . De lett.
Már csak annyit tehetek, hogy vagy meghalok, vagy együtt élek ezekkel a dolgokkal és nem követem el őket többet.
Legyetek mindig észnél. Azért nincs restart mert csak a most van. A mostban kell meggondolnod kinek mit mondasz mit nem, mit teszel meg és mit nem.
Elég egy rossz szó, vagy egy ki nem mondott szó ahhoz, hogy az egész életed tönkretedd. Élni felelősség. Ez az amit a mostani 20 év körüliek még annyira sem értenek meg mint én.
Ha jönne egy tündér és visszaküldene 7-évvel.. nem, inkább csak öt...
Először is beszélnék apukámmal arról amiről nem beszéltem, más dolgokat sem halogatnék amiket elhalogattam.
És minden férfit kihagynék aki volt. Bocsesz, de komolyan mindenkit, még Süsset is, bár őt más megfontolásból. Többit azért mert időpazarlás volt, őt nem azért, de akkor is kihagynám.
Szedjétek össze magatokat emberek, legyetek mindenben 100 %-osan ott ami fontos nektek. Mert most még nem hiszitek el. Most még azt hiszitek buli, most még happy. De egyszer számon kérnek mindent.
Mindent.
(Ezt a képet azt hiszem csak Amanda értené meg)
Az alább következőket a régi blogból ollóztam ki mert eszembe jutott róla valami.
A túl személyes részeket törölve bemásolom.
A címe Elpusztíthatatlanok volt.
Tegnap este láttam azt az aranyos kis szitakötő szerű bogarat a pókhálóba akadni. Egyenesen belerepült mint egy öngyilkos. Az én szemem láttára, aki annyira irózik a haláltól, hogy úgy tesz mintha nem létezne.
Eszembe jutott róla az amikor Stuttgartban elveszett a gyűrű amit a mamámtól kaptam. Egyszer csak már nem volt az ujjamon. Pont úgy mint ahogy a mamám is eltűnt egyszer csak. Aznap el kellett oda mennem, de azóta, négy éve nem tettem be a lábam a temetőbe. Várom, hogy visszajöjjön, mint ahogy kisgyerek koromban is évekig vártam, hogy hazajöjjön a Kormi kutyus az erdőből. Aztán egyszer valaki azt mondta, már rég meghalt. Tessék?
Szóval elveszett valahol Stuttgart közepén az a gyűrű.
Egy kezemen meg tudom számolni hányszor látott engem valaki kiborulva, de ez a nap azon kevesek közé tartozik amikor nem sikerült a négy fal közt lebonyolítanom. Vagyis fal az volt, meg hangos bőgés, meg vagy tíz, akkor még közepes mértékben idegennek mondható ember. Persze mindenki, az én gyűrűmet kereste, és pont az az ember jött be utánam a szobába akiről azt gondoltam, igen nagymértékű antipátiát táplál irántam, de ha tévedek akkor legeslegjobb esetben meg nem vesz tudomást a létezésemről. Szipogva, és szétkönnyezett ruhával, arccal kellett rájöjjek, hogy itt bizony engem mindenki szeret, csak nem mindenkinek szokása jópofizni, és azért mert valaki nem borul térdre előttem, még nem kell azt gondoljam, hogy ignorál.
Próbálok tanulni a szituációkból. Azt hiszem.
(...)
Lehet, hogy létezik mégis halál. Csak nem mindenkinek.
Elképedve néztem ahogy belerepült a hálóba. Miért tette?
A szép zöld, legyezőszerű szárnyai nem mozdultak többet. Biztos élt, csak nem akart vergődni. Furcsa érzés volt. Először egy ceruzát akartam fogni, hogy kiszabadítsam, de... nem tudom megmagyarázni miért, nem tettem. Vártam.
Amikor az az undorító vékony lábú pók rámászott, felkaptam egy üveg parfümöt és rájuk fújtam. Mindkettőjükre.
A pók most is ott pöffeszkedig a hálóban. Ő nem halt meg.
Azon gondolkodom, tartsam észben, hogy kívülálló vagyok ebben a rendszerben és hagyjam győzni, vagy ne érdekeljen, semmi közöm az egész világához és eltapossam.
Az elmondások alapján az a szitakötőszerű valami egy sáska volt. Belerepült mert nem látta. Nem mozdult mert ösztönösen tudja hogy minél jobban mozog, annál jobban bele gabalyodik és annál előbb tudja a pók hogy hova kell futni. Ha nem mozog, egy idő után a kevés fonalka ami tartja elszakad és szabaddá válik. Peche volt hogy a pók észrevette. Ez az élet rendje... Gaia így döntött. Ahogy a mi sorsunkról is dönt valaki és a hozzánk tartózókéról is. Hogy ki???? Erről vitázhatnánk.... Isten, sors, Allah.... bárki is legyen, DÖNT! Ad és elvesz. Nekünk egy feladatunk van! Élni! Élni ahogy tudunk! És ebbe beletartozik hogy a múltunk történéseit feldolgozva, alakítjuk a jövőnket.
VálaszTörlésEgyensúly:
Egyensúlyt kell teremtsünk MINDENBEN! Abban is hogy mennyi időt töltünk a múlttal. Abban hogy személyiségünk semleges legyen összességében. Mutathatunk mindenkinek egy domináns uralkodót ha otthon bújunk párunk lábai alá. Mutathatunk egyéb lelki okokból egy alamuszi nyuszit mindenkinek ha otthon egyeduralkodóként vezetjük családunkat, mindenki más akaratát figyelmen kívül hagyva. És egyensúlyt kell teremtsünk odaadásunkban, áldozatainkban, elvárásainkban...és sorolhatnám az idők végezetéig! MINDENBEN!
A pók és a természet MINDEN alkotása pontosan tudja ezt és sokkal teljesebb életet élnek mint mi.... A sáska kordában tartja a növény szaporulatot, a pók meg a sáskákat és egyéb dolgokat.... Ez az élet rendje.
És nem biztos hogy valaki nem felelősség teljes attól hogy nem egyeznek a nézetek.
aláírás:
Egy taknyos 20 éves ;)